Azon a tavaszi délelőttön, május legelején, mikor utoljára beszéltem vele telefonon, még tele volt tervekkel. Sándor bácsi elmondta, terve van: még megírja legújabb könyvét, majd leutazik Tiszagyendára egy író-olvasó találkozóra. Már nem sikerült, a könyvét nem tudta befejezni, az író-olvasó találkozó is elmaradt. Még írt egy levelet, de már a lánya, Julika címezte meg. Egy mondatot idézek belőle: „fáradt vagyok, ez lesz az utolsó levelem, mindenkinek jó egészséget kívánok". Csak néhány hét telt el, s ma harangjaink sírva zúgják: Sárközi Sándor író, ezredes, a Sárközi Alapítvány megalapítója meghalt. Az életet legyőzte a halál. Elvesztettük őt, ki hosszú éveken át hűséggel szolgálta Tiszagyendát, alapítványával a gyerekeket. Elment, hirtelen, mi pedig nem így akartunk búcsúzni tőle, hanem nagy ünneppel a Művelődési Házban, ahol szerettük volna neki átadni a Tiszagyenda díszpolgári címet, s szerettünk volna kívánni neki jót és még hosszú életet szerettei körében. Az Úr családja, barátai köréből szólította haza, egy végig dolgozott élet után azonnal indulni kellett.

     Gyászomban a diófákra gondolok, a dió kemény héját áttöri az élet. Gondolataimban az is eszembe jut, amit az öregek tartanak: diófát az unokáknak ültetünk, ők ülnek majd árnyékukba. A termésre gondolok, amelyet megtörünk, mert az értékes rész belül van, valahogy úgy van ez, mint a kagyló és a gyöngy, valahogy így van az élet és halál is. A halál megtöri a testet, s Isten magához veszi az ember lelkét, az értékest, az örökre megmaradót pedig meghagyja nekünk.

Búcsúzom Tiszagyenda lakói nevében, az óvodás és iskolás gyermekek nevében. Megőrizzük, amit ránk hagyott, a könyveit, a településünk krónikáját, Tiszagyenda iránti szeretetét, és továbbvisszük örökségét az Alapítvány által.

Fuder Lászlóné
kuratóriumi-elnök